A szelént 1817-ben fedezte fel Jons Jacob Berzelius, és Szelénéről, a hold görög istennőjéről nevezte el. Az utóbbi időkig toxikus metalloidnak tartották, és jelenleg is széles körben használják az iparban: többek között félvezetők, fénymásolók, rozsdamentes acél és korpásodás elleni samponok készítéséhez.

A század közepéig azonban csak feltevések voltak a metalloid emberi szervezet működésében betöltött szerepéről. Állatkísérletek segítségével 1957-ben bebizonyosodott, hogy nélkülözhetetlen nyomelem, mely vitaminhiányos patkányokban képes megelőzni a májnekrózist. Emberben is történtek kísérletek, de a toxicitástól való félelem sokáig visszatartotta a kutatókat.

További vizsgálatok tanúsága szerint a toxicitás klinikai jelei (selenosis) csak napi 900 g-ot meghaladó bevitel esetén jelentkeznek, mely azonban elérhető azokban az országokban, ahol magas a termőföld szelénkoncentrációja. Jelenlegi ismereteink szerint a napi 450 g-ig terjedő szelénbevitel biztonságosnak tekinthető.